A fiatalember találkozik egy tehetős rokonával

A fiatalember találkozik egy tehetős rokonával

Volt egyszer egy derűs fiatalember, aki meg akart gazdagodni. Jutott neki bőven a csalódásokból és az akadályokból, nem is tagadhatta, mégis elszántan hitt a szerencsecsillagában.

Amíg arra várt, hogy a Fortuna rákacsintson, egy másodvonalbeli reklámügynökség ügyfélösszekötő-helyetteseként dolgozott. Nem fizették meg igazán, és egy ideje úgy érezte, nem tud kiteljesedni a unkájában, bár az is igaz, nem mondhatni, hogy szívvel-lélekkel dolgozott volna.

Folyton arról álmodott, hogy ír majd egy regényt, amely egy csapásra gazdaggá és sikeressé teszi, és örökre megoldja anyagi problémáit. De nem volt-e irreális ez az álom? Volt-e benne elég tehetség, hogy képes legyen megírni egy sikerkönyvet, vagy csak az önnön boldogtalanságáról szóló ömlengés töltötte volna-e ki a lapokat?

Munkája már több mint egy éve rémálommá vált. Alig bírta elviselni a főnökét, aki újságok olvasgatásával és emlékeztetők írásával töltötte el a reggeleket, hogy aztán a napját egy három órás ebéddel teljesítse ki, és emellett tökélyre fejlesztette az egymásnak ellentmondó utasítgatások művészetét, ami – mondanunk sem kell – nem dobta fel túlzottan főhősünk munkanapjait.

És ha még csak ez lett volna az egyedüli gondja! De szerencsétlenségére olyan munkatársakkal volt körülvéve, akik persze mind szintén utálták, amit csináltak. Egyiküknek sem mert mesélni írói ambíciójáról, mert félt, hogy kinevetnék.

Olyan elveszettnek érezte magát, mintha egy idegen országban lett volna, ahol számára érthetetlen nyelven beszélnek az emberek.

Minden áldott hétfő reggel arra gondolt, hogy még egy hetet biztosan nem bír ki ezen a helyen. Annyira távolinak érezte magát az asztalon tornyosuló irathalmaztól, távolinak a sok ügyféltől, aki mind csak azt várta, azt követelte tőle, hogy eladja a legkülönfélébb termékeit, a cigarettától kezdve az autón át a sörig.

Már vagy fél éve megírta a felmondását, és az óta már vagy tucatnyi alkalommal besétált a főnöke irodájába, kezében a papírt szorongatva, de valahogy sosem bírta elszánni magát. Furcsa, de három-négy évvel ezelőtt biztosan nem habozott volna. Ám most valahogy nem volt biztos a dolgában. Úgy érezte, valamiféle erő visszatartja. Vagy talán csak önnön gyávasága nem engedte? Úgy tűnt elvesztette azt a határozottságot, amellyel azelőtt mindig fellépett, ha kellett.

Folyton arra várt, hogy megérjen a helyzet, állandóan kifogásokat keresett, hogy miért nem lép, és azon törte a fejét, vajon sikerülhet-e neki bármi is – talán örök álmodozóvá tette a hezitálás?

Vajon az okozta a bizonytalanságát, hogy tele volt adóssággal? Vagy talán az az egyszerű tény, hogy elérkezett az öregedés küszöbére (ami – mint tudjuk – akkor következik be, ha az ember végképp föladja a jövőképét)?

Az igazat megvallva, fogalma sem volt róla, mi a gond. 

És akkor egy nap, amikor különösen gyatrán érezte magát, eszébe jutott, hogy van egy milliomos nagybácsija, aki egészen biztosan el tudná látni egykét jó tanáccsal, vagy ami még jobb egy kis pénzzel.

Minthogy a nagybátyja, melegszívű és barátságos ember volt, rögtön fogadta, ám attól már elzárkózott, hogy kölcsönt adjon fiatal rokonának, mert, mint mondta, nem akarta lekötelezettjévé tenni a fiút.

- Hány éves is vagy fiam? – kérdezte miután végighallgatta hősünk szomorú mondókáját.

- Harminckettő – felelte bátortalanul a fiatalember, érezve nagybátyja szavaiban a szemrehányást.

- Tudod, hogy John Paul Gettynek huszonhárom éves korára már megvolt az első milliója? Én pedig a te korodban már összeszedtem félmillió fontot. Akkor mond meg nekem: mégis hogy lehet az, hogy valaki ennyi idősen kölcsönre szorul?

- Őszintén szólva, magam sem értem. Tudod bácsikám, a lelkem is kidolgozom, néha több mint ötven órát gürcölök hetente.

- Komolyan gondolod, hogy a kemény munka teszi az embereket gazdaggá?

- Háát bevallom, eddig azt hittem …. egyébként is mindig ezt tanították nekem.

- Mennyit is keresel egy évben? Tizenötezer fontot?

- Igen, körülbelül annyit – felelte a fiatalember.

- És komolyan azt képzeled, ha valaki százötvenezret keres, akkor egy héten tízszer annyit dolgozik, mint te? Hát persze, hogy nem! Egyébiránt ez fizikai képtelenség is lenne, tekintve, hogy egy hét semmiképpen sem több mint 168 órából áll. 

Szóval, ha ez az ember tízszer többet keres, mint te, miközben ugyanannyit dolgozik, akkor bizonyára valamit másképp csinál, nemde? Feltehetőleg tud valamit, amit te egészen biztosan nem.

- Igen, ez ésszerűen hangzik.

- Szerencséd, hogy legalább ezt megértetted. A legtöbben még idáig sem jutnak el.. Túlságosan lefoglalja őket a megélhetésért való küszködés, egy pillanatra sem állak meg, hogy elgondolkozzanak azon, miképpen szabadulhatnának meg anyagi gondjaiktól.

Az emberek egész életük alatt egy órát sem töltenek el azzal, hogy átgondolják, hogyan gazdagodhatnának meg, és miért nem tettek ezért semmit idáig.

A fiatalember kénytelen volt belátni, hogy hatalmas ambíciója és a meggazdagodásról szőtt álmai ellenére sosem vette igazán a fáradságot, hogy átgondolja a helyzetét. Úgy érezte, minden csak eltereli a figyelmét arról, hogy szembenézzen, ezzel a nyilvánvalóan alapvető fontosságú kérdéssel.

A fiatalember nagybátyja egy ideig szótlanul maradt, aztán unokaöccse szemébe nézett, és barátságos, mégis ironikus mosolyra nyílt a szája. Majd így szólt:

- Ide figyelj, úgy döntöttem, segítek neked. Elküldelek ahhoz az emberhez, aki nekem segített abban, hogy meggazdagodjak. Ez az ember, miután felfedezte a vagyonossá válás valódi titkát, nagyon rövid idő alatt vált milliomossá. Azt állítja, segíteni tud bárkinek, hogy gyorsan milliomossá váljon – vagy legalábbis elsajátítsa az ehhez szükséges gondolkodásmódot. De mond meg őszintén: igazán meg akarsz gazdagodni?

- Jobban akarom, mint bármi mást a világon!

- Ez az első feltétel, és egyben a legfontosabb. de önmagában édeskevés. Ugyanis meg kell tanulnod a módját is.

A fiatalember egyetértése jeléül bólintott.

A nagybátyja a falon függő hatalmas térkép felé fordult, és rámutatott egy apró, mindentől távol eső pontra.

- Ebben a városkában él. Jártál már itt valaha?

- Nem.

- Egy próbát megér, nemde? Menj és keresd fel őt. Talán felfedi a titkát neked. Egy káprázatos házban lakik – a legszebb a városban. Nem hiszem, hogy gondot jelent majd megtalálnod.

- Nem lenne egyszerűbb, ha itt és most te mondanád nekem el a titkot? Akkor nem kéne egészen odáig utaznom érte.

- Sajnálom, nem tehetem. Amikor beavatott a titkába, megesketett, hogy soha senkinek nem árulom el. Igaz, hozzátette, nyugodtam elmondhatom bárkinek, hogy kitől hallottam.

Mindez igen meglepőnek és nyakatekertnek tűnt a fiatalember számára, de a dolog felkeltette a kíváncsiságát.

- Egészen biztos, hogy nem mondhatsz el nekem semmit?

- Egészen. Annyit tehetek, hogy beajánllak hozzá. A nagybácsi habozás nélkül előhúzott egy elegáns levélpapírt, a tölgyfa íróasztal fiókjából, és a tollával gyorsan néhány sort firkantott rá. Aztán összehajtotta a levelet, becsúsztatta egy borítékba, és mosolyogva átadta az unokaöccsének.

- Itt az ajánlóleveled  –mondta, és itt a milliomos lakcíme. Még egy dolog: ígérd meg, hogy nem olvasod el a levelet. Ha mégis megtennéd, valószínűleg nem is vennéd már hasznát többet. Szóval, ha figyelmeztetésem ellenére felbontanád a borítékot, és hasznát akarod venni, tégy úgy, mintha fel sem nyitottad volna.

De hogy is tehetné az ember meg nem történtté azt, ami már megtörtént?

A fiatalember egy szó nem sok, annyit sem értett abból, amit a nagybátyja mondott neki, de azért annyiba hagyta. A nagybátyja mindig is különc ember hírében állt. Egyébként is szívességet tett neki, akkor miért firtassa a dolgot, gondolta.

Köszönetet mondott tehát a bácsikájának, és távozott.